Azt hiszem elmondhatom, hogy kezdem igazán kiismerni a szerelmet. Babakorom óta emberek között mozgok, hamar kiismerem őket, remek empátiával rendelkezem (szerencsére nem Will Graham-szinten). Mégis ez a kibaszott fogalom (szerelem) az, ami el tudott néha vakítani és nem vettem észre a valódi helyzetet. Tudom, ismét egy jó nagy klisé, de így van. Az egész egy nagy butaság, az emberek lassan nem tudnak különbséget tenni a rajongás, a szerelem, a párkapcsolat, az önfeláldozás, a szeretet és a gyűlölet fogalmak között. Persze, ezek közt több is összemosódik, rajongás a szerelemmel, párkapcsolat a mártírkodással és a szeretettel, de a szerelem önmagában több ezeknél. Vagy kevesebb. Faszom tudja.
Igazából semmit sem tudok, ez nagy problémám évek óta. Kiskoromban mindig azt hajtogattam,
hiszem, hogy hivatott vagyok valamire, tudom, hogy ez butaság és gyermetegség, de érzem, hogy sosem fogom elhinni azt, amit tudok. Végül is ez most is majdnem így van, csak már szarok a gyermetegségre és ki merem mondani a dolgokat. Egy évet végighúztam kezdeti rajongásból majd szeretetből és tiszteletből egy kapcsolatban, mikor szerelmes lettem, természetesen a rossz személlyel történt meg a dolog, akinek feleannyit sem számítottam, mint azt hittem akkor, de ez kellett. Kellett ahhoz, hogy felfogjam, még mindig fasz az összes ember, ahogy azt gondoltam kezdettől fogva. A kapcsolatomat nem szakítottam meg, mert tudtam, hogy csak egy gondolat az, ami nekem kell és amíg nem biztosítják, addig nem teszek érte semmit. Mondhatnám azt, hogy későtavasz óta vártam, hogy történjen valami, de az igazság az, hogy születésem óta arra várok, hogy történjen velem valami, ami megingat. Állandó mániás depresszióm okozta kilengéseken kívül persze.
Azt hiszem tudjátok, mi következik most. Megtaláltam azt, amire vágyom évek óta. Sokáig Terrence Malick nyelvén értettem csak a szerelem definícióját, ami pár jelentre vonatkozik Az új világban. Aztán úgy gondoltam a nagy sérülés után, hogy a The Killing Moon az Echo & The Bunnymentől az, ami tökéletesen lefesti az érzést. Mindkét korábbi gondolatom mellett kitartok még most is, de azt hiszem a szerelemhez igazából semmi sem fogható, mindenféle sablon és nyáladzás nélkül, bármennyire is úgy hangzik. Pusztán érzem, hogy ez más. Két óra után éreztem már, hogy ez más lesz és minden eldobtam érte, ami addig voltam, hatalmas kockázatot vállalva. Olyan közel engedtem valakit, hogy egyetlen szóval egyetlen nézéssel ismét az öngyilkosság felé terelhetne engem, de tudom, hogy nem fog. Ez az egész kifordítja a világomat, talán ez a boldogság, ez az, amit a síliftnél éreztem anno sítáborban, mikor meghallottam, hogy az azt üzemeltető gép hangja egy színtiszta konszonáns harmóniát ad ki a maga deviáns módján. Mindig csak keveregtem, csapongtam, lebegtem az éterben kialvatlanul és összezavarodottan, de most minden valós. Még ha kialvatlanul vergődök szokásom szerint, akkor is valósnak érzem a helyzetet. Vagy a Mátrix alkotói végeztek karbantartást ezzel új löketet adva a gépezetnek, vagy szerelmes vagyok. Mindenki döntse el maga.
