Amúgy

   Karnevál szombatja katasztrófa volt, túl vagyok egy hatalmas veszekedésen és lelki traumán, mely után megfogadtam, hogy végzek az alkohollal. Másnapja viszont... Kiderült, mi a legjobb szeretkezős zene:) Jó, hogy ha édesapánknak van a szekrényében egy A-ha válogatás, meg ha a kádat teleengeded forróvízzel és a megfelelő emberrel vagy.

Egy felnőtt Trent Reznor - Hesitation Marks

   2009 óta erre várok, de nem csak olyan szinten, hogy jöjjön már az új Nine Inch Nails album, hanem hogy Trent Reznor találja meg újra önmagát és térjen vissza olyan magabiztossággal, mint amilyen utoljára a Fragile idején volt. Félreértés ne essék - a The Fragile mai napig az együttes legnagyobb alkotása, és az is fog maradni, a Hesitation Marks ringbe sem merne szállni vele. Pusztán végre van valami új hangzás, valami iszonyatosan erős egység, amiben ott van Reznor és mégis másképp, mint ahogy eddig ismertük. Nagyon meg fogja osztani a közönséget, ebben biztos vagyok, de én azt hiszem megértettem az egész album koncepcióját és nem leszek vele egyedül. Mindig könnyen rezonáltam magam Reznor zenéire, legyen szó akármilyen munkájáról, én a The Fragile-ban és a The Downward Spiralban találtam meg a menedéket a világ elől kiskamaszként és a rajongásom, monumentális tiszteletem azóta is tart.

   Szóval a Hesitation Marks kiszivárgott, és amint erőt vettem magamon legyőzve lustaságomat, ideültem és leszedtem azonnal. Őszintén meglepett, sok mindenre számítottam és tudtam, hogy pont olyan hangzást fogok kapni, ami meg sem fordult a fejemben. A Copy Of A tiszta energia, a Came Back Haunted pedig szövegében és zeneileg is régóta az egyik legjobb NIN-nóta, csak sok-sok hallgatást igényel. Aztán ott a Find My Way - mintha az egész album egyébként egy nagy Reznor memoár lenne, ez a szám pedig az egyik legértékesebb. Az All Time Low olyan, mintha a Pretty Hate Machine-t összekevertük volna a Year Zero-val (és ez így nagyon korrekt, mert én a Slip-et és a Ghosts-ot nem nagyon tartanám számon az igazán gerinces NIN-diszkográfia részeként). Az elektronika sokkal inkább átvette az irányítást, de ezzel semmi gond nincsen, hisz a Pretty Hate Machine is ebből építkezett, csakhogy a Hesitation Marks letisztultabb, és ez a letisztult disszonancia köszön vissza a Disappointedben pl (szépen sorban átveszem a dolgokat, csak még én is eufóriában vagyok). Van azonban valami amit sosem felejtenék el Reznornak és szerintem a fél világ így van az Everything-gel. Félelmetesen idegen tőlem ez a zenei világ, ami a sima szóló részeknél van és kurva ijesztő volt eleve ezt hallani egy NIN albumon. A refrén jóvá teszi, de Trent légyszi, ilyet többet ne! A Satellite iszonyat dögös, a maga módján igazi NIN, és most érünk el a lemez azon részéhez, aminél a ködös poszt-indusztrív átveszi az irányítást. Minden porcikámban érzem a basszusait az I Would For Younak, az In Two alatt úgy érzem, mintha egy David Lynch által dirigált cyberpunk-scifi világba dobtak volna, és itt éri el a Hesitation Marks az abszolút katarzist!
Isteni. Sokkban vagyok és köszönöm az én drága Reznoromnak, hogy kellemes csalódást okozott nekem!

Kinemjózanodás

   Nagyban megy az élet, a Savaria Karnevál két napja kezdődött és azóta se ment ki belőlem szerintem az alkohol egy percre sem. Tegnap volt egy kibaszott jó este, az ember a legboldogabb ha ott van minden, amit a világon a legjobban szeret. Két emberke meg a bor. (:
   Ma kora reggel kikísértem barátomat a vasútra és zuhogó esőben sétáltunk végig, a 70-es évekbű' szökött pank' meg a kis másnapos hipsztercsaj kicsit más látvány, mint Owen Wilson és Léa Seydoux. Mondjuk Szombathely se egy Párizs, de ne is menjünk bele, lényeg, hogy imádok esőben sétálni. Imádok reggel a városban mászkálni, mint régebben említettem éjjel is. Befaltam egy konzervnyi bébirépát és körülbelül három óra pihenőidőm van. Aztán jöjjön a karneválunk második fele, Grimes-ezzetek velem! Tegnap egész éjjel ezt énekelgettem.

Magyarország szülinapja

   Amúgy imádom Budapestet. A maga white trash hangulatával el tud varázsolni, és szerencsére most holnapig foglalkozhatok is a Danny Boyle-beállításokat kívánó tömbházakkal. Kijött egy The blue is the warmest colour trailer, tele van minden a kékhajú szerelmemmel, valamint az Ain't them bodies saints kritikáinak is nagyon örülök. Addig is Coil.

Ki a jó barát?

   Akkora hülye voltam. Jelenleg egy nagyon közeli ember az öngyilkosság határán van és nagy részben az én hibám az egész. Tavaly ősszel ismertem meg, fiatalabb nálam másfél évvel. Egyszerre megvolt a közös hang, perverz poénokkal hülyéskedtünk, és valószínűleg alig pár hét elteltével már többet érzett irántam mint barátság, ez pedig rajtam is múlt sajnos és nagyon rosszul kezeltem a dolgokat. Romlott és romlott a helyzet, csúnyán bántam vele, de egy kislány voltam és bekerültem az éjszakába. Beleszerettem egy jó barátjába, ami egy nagyon csúnya történet, de már taglaltam is anno egy régebbi bejegyzésben, lényeg annyi, hogy nem vettem észre ezt az egészet. A szülei elváltak, az utóbbi fél évben pedig konkrétan senki sem volt mellette. Ő mellettem volt, mikor kurváztak miatta meg a nagyszerelmem miatt, és én erre nem tudtam ott lenni, mikor egyedül hagyta a családja.
   Pont itt érzem, hogy nem az a baj, amiket tettem vele, hanem amiket tehettem volna és szartam bele. Egoizmus. Baszott nagy egoizmus. Meg akarok felelni azoknak,  akik nekem fontosak, alárendelem magam istentelenül a szerelemnek és az egyik legjobb barátnőmnek (aki mellesleg egy fiúért lazán otthagyna), de akire meg számíthattam mindig, leszarom. Most változtatok ezen. Tudom, min megy át és kihúzom belőle. Jöjjön a pozitív energiafröccs, mert nem érzem jól magam!

   Regénybe illő a helyzetem, de ez nem egy regény, de legyen egy regény könyörgöm. Egyszer az lesz. Mert hiszek benne. Mert szarok az egész realitásra és bízok valamiben, életemben először. Ha nem jön össze, nem jön össze. De összejön. Biztatást, hallani akarom a sorok között, hogy igen, Lexi, így van, ezt most összehozod és megtalálod a helyed!
   Köszönöm a közreműködést.

Végre hideg

   Tegnap csúnya este, a tömérdek mennyiségű olcsóbor nem egy hálás alkoholféle. Amúgy Dreamers néztem múltkor, Louis Garrel generációja egyik legnagyobb színésze, mondjuk ezt a Ma Mére óta tudom. Aztán a Playing For Keeps-t szenvedtem végig, valamikor másnap meg Wimbledon. Nikolaj Coster-Waldau szereplése őszintén meglepett, pedig anno nagyon nézegettem a filmográfiáját. Tegnap apukámmal megnézettem a The Science Of Sleep-et. Őrület, mennyire hatással van rám még ez a Gondry-film, iszonyatosan lehangol Stéphane szituációja. Gael García Bernal benne van mondjuk aaaa.... top 8 színészeim között, belegondolva talán a top6ban is. Beleszerettem a játékába anno a La mala educaciónban, majd az Y tu mamá tambiénben. Megnyugtat a puszta színészi jelenléte. Nade, most kiütődés van.
I don't wanna be spaghetti.

Álmatlanság

   A The Devil's Double egy igazi meglepetésfilm, Ludivine Sagnier szörnyű pálmaiannásítását félretéve szinte hibátlan. Gyógyulgatok, holnaptól pedig újra megindul az élet, szerencsére. Még a nyáron beszerzem a hátamra a Fragile tetoválást, terhes csak nem vagyok, a sulitól kezdve pedig indul a hajtás. Két nyelvtanár, zongora továbbra is emelt szinten, suliban is gürizés. Elhatároztam, hogy egyszerre fogok többet szórakozni és tanulni is. Eddig semmit sem tanultam és néha szórakoztam. Minden lehetséges, egy pszichizé teszt szerint ENFP vagyok, egy bajnok. Szóval basszátok meg.