Végre hideg

   Tegnap csúnya este, a tömérdek mennyiségű olcsóbor nem egy hálás alkoholféle. Amúgy Dreamers néztem múltkor, Louis Garrel generációja egyik legnagyobb színésze, mondjuk ezt a Ma Mére óta tudom. Aztán a Playing For Keeps-t szenvedtem végig, valamikor másnap meg Wimbledon. Nikolaj Coster-Waldau szereplése őszintén meglepett, pedig anno nagyon nézegettem a filmográfiáját. Tegnap apukámmal megnézettem a The Science Of Sleep-et. Őrület, mennyire hatással van rám még ez a Gondry-film, iszonyatosan lehangol Stéphane szituációja. Gael García Bernal benne van mondjuk aaaa.... top 8 színészeim között, belegondolva talán a top6ban is. Beleszerettem a játékába anno a La mala educaciónban, majd az Y tu mamá tambiénben. Megnyugtat a puszta színészi jelenléte. Nade, most kiütődés van.
I don't wanna be spaghetti.

Álmatlanság

   A The Devil's Double egy igazi meglepetésfilm, Ludivine Sagnier szörnyű pálmaiannásítását félretéve szinte hibátlan. Gyógyulgatok, holnaptól pedig újra megindul az élet, szerencsére. Még a nyáron beszerzem a hátamra a Fragile tetoválást, terhes csak nem vagyok, a sulitól kezdve pedig indul a hajtás. Két nyelvtanár, zongora továbbra is emelt szinten, suliban is gürizés. Elhatároztam, hogy egyszerre fogok többet szórakozni és tanulni is. Eddig semmit sem tanultam és néha szórakoztam. Minden lehetséges, egy pszichizé teszt szerint ENFP vagyok, egy bajnok. Szóval basszátok meg.

Nem jött össze a hipnotizálásom

   Danny Boyle munkásságát körülbelül kisiskolás korom óta imádom. A Trainspotting mai napig top 15 filmjeim közé tartozik, ahogy a 28 nappal későbbet és a Napfényt is nagyon szeretem. A Gettó milliomos óta azonban valamit megtörtnek érzek Boyle munkáiban. A 127 órának még volt lelke, talán James Franco átütő játéka és a zene miatt, de a Trance-ból már ez hiányzik.

   Egy biztos, nem semmi filmmel állunk szemben, de az erényeit leginkább a technikai oldalnak tenném be. A fényképezés és a zene valami brutálisan jó, a szkript és a rendezés is rendben van, James McAvoy babám Hevér Gáborral tökéletes, azonban az állandó pörgés, mind-fuck és a végén valami katarzis-féleség a stáblista lepergése után semmi nyomot nem hagyott bennem. Okos dolog volt a központi karaktert kifordítani a végére, de ezek után nekem senki sem maradt, akivel szimpatizálhatnék, bár lehet azzal van a gond, hogy alapból nem bírom túlzotta Rosario Dawsont, aki édes jó apám örömére teljes valójában megmutatja magát a film alatt többször is. Szóval... sajnos olyan ez az egész, hogy nem tudok róla sokat írni, bezzeg a 127 óráról három A4-es oldalt is ki tudtam volna tölteni. Jó film, hetes lenne egy tízes skálán, de most már a kólámat kívánom és levest akarok enni, szóval nagy hatást nem tud elérni. Anthony Dod Mantle előtt azonban szép nagy hajlongás, sokadszorra.