Az erős ember nem sír, a bátor igen

   A legutóbbi kísérletem estjét még nem taglaltam, nem is terveztem, de mivel egy tanú rosszul érzi magát ezzel kapcsolatban, tisztáznom kell a dolgokat. Először is nem a barátaim hibája, én is ezt látnám bele a helyetekben, de ez mind csak rajtam múlik és az elcseszett természetemen, amin sosem tudok változtatni. Az az este, mikor ott ültünk a kádban és fogtad a kezem és csak beszélgettünk és sírtam, majd pedig lelocsoltalak vízzel és vihogtam, mint egy kislány - ez bizonyította nekem, a tekinteteid, hogy nekem ki a legjobb barátom. Alterába 1. nap, kiakadás, gondolj vissza. Illuminált állapotomban fogalmam sincs miket mondtam, de arra mindketten emlékszünk, hogy nagyon szépeket. Megígértem neked valamit tegnapelőtt a telefonban és ehhez tartani is fogom magam, kérdezd csak meg az uramat ezzel kapcsolatban és ne marcangold magad feleslegesen.
   A barátok.... gyerekkorom óta kevés van, vagy sosem volt, de most az a lényeg, hogy van. Nyelvtanból ötös vagyok, bármennyire is meglepő amúgy. Nekem sosem a család számított, sosem önmagam, sosem a szerelmi életem, a 'karrierem' - hanem a barátaim. Ő értük adnám oda az életem, csak tudjátok ez azért hatalmas paradoxon, mert az öngyilkosság a lehető legnagyobb önzőség a világon. Mindegy, én értem és ez a lényeg.

   Amúgy a tengerek nagy szerelmeim, az ilyen hideg, ködös, északi tengerek. Meg az erdők. Imádom az erdőket. Meg a havat. Meg a telet. Az őszt. Igen, ez a negyven fok kurvára nem az én időszakom. Álmodtam egy System Of A Down számmal és egy apokaliptikus lúpör-féle antikrisztus kisfiúval, no meg a tudatalattimban meggyógyultam odalent. Utóbbi jöhetne már ma.