Nem jött össze a hipnotizálásom

   Danny Boyle munkásságát körülbelül kisiskolás korom óta imádom. A Trainspotting mai napig top 15 filmjeim közé tartozik, ahogy a 28 nappal későbbet és a Napfényt is nagyon szeretem. A Gettó milliomos óta azonban valamit megtörtnek érzek Boyle munkáiban. A 127 órának még volt lelke, talán James Franco átütő játéka és a zene miatt, de a Trance-ból már ez hiányzik.

   Egy biztos, nem semmi filmmel állunk szemben, de az erényeit leginkább a technikai oldalnak tenném be. A fényképezés és a zene valami brutálisan jó, a szkript és a rendezés is rendben van, James McAvoy babám Hevér Gáborral tökéletes, azonban az állandó pörgés, mind-fuck és a végén valami katarzis-féleség a stáblista lepergése után semmi nyomot nem hagyott bennem. Okos dolog volt a központi karaktert kifordítani a végére, de ezek után nekem senki sem maradt, akivel szimpatizálhatnék, bár lehet azzal van a gond, hogy alapból nem bírom túlzotta Rosario Dawsont, aki édes jó apám örömére teljes valójában megmutatja magát a film alatt többször is. Szóval... sajnos olyan ez az egész, hogy nem tudok róla sokat írni, bezzeg a 127 óráról három A4-es oldalt is ki tudtam volna tölteni. Jó film, hetes lenne egy tízes skálán, de most már a kólámat kívánom és levest akarok enni, szóval nagy hatást nem tud elérni. Anthony Dod Mantle előtt azonban szép nagy hajlongás, sokadszorra.