Amúgy

   Karnevál szombatja katasztrófa volt, túl vagyok egy hatalmas veszekedésen és lelki traumán, mely után megfogadtam, hogy végzek az alkohollal. Másnapja viszont... Kiderült, mi a legjobb szeretkezős zene:) Jó, hogy ha édesapánknak van a szekrényében egy A-ha válogatás, meg ha a kádat teleengeded forróvízzel és a megfelelő emberrel vagy.

Egy felnőtt Trent Reznor - Hesitation Marks

   2009 óta erre várok, de nem csak olyan szinten, hogy jöjjön már az új Nine Inch Nails album, hanem hogy Trent Reznor találja meg újra önmagát és térjen vissza olyan magabiztossággal, mint amilyen utoljára a Fragile idején volt. Félreértés ne essék - a The Fragile mai napig az együttes legnagyobb alkotása, és az is fog maradni, a Hesitation Marks ringbe sem merne szállni vele. Pusztán végre van valami új hangzás, valami iszonyatosan erős egység, amiben ott van Reznor és mégis másképp, mint ahogy eddig ismertük. Nagyon meg fogja osztani a közönséget, ebben biztos vagyok, de én azt hiszem megértettem az egész album koncepcióját és nem leszek vele egyedül. Mindig könnyen rezonáltam magam Reznor zenéire, legyen szó akármilyen munkájáról, én a The Fragile-ban és a The Downward Spiralban találtam meg a menedéket a világ elől kiskamaszként és a rajongásom, monumentális tiszteletem azóta is tart.

   Szóval a Hesitation Marks kiszivárgott, és amint erőt vettem magamon legyőzve lustaságomat, ideültem és leszedtem azonnal. Őszintén meglepett, sok mindenre számítottam és tudtam, hogy pont olyan hangzást fogok kapni, ami meg sem fordult a fejemben. A Copy Of A tiszta energia, a Came Back Haunted pedig szövegében és zeneileg is régóta az egyik legjobb NIN-nóta, csak sok-sok hallgatást igényel. Aztán ott a Find My Way - mintha az egész album egyébként egy nagy Reznor memoár lenne, ez a szám pedig az egyik legértékesebb. Az All Time Low olyan, mintha a Pretty Hate Machine-t összekevertük volna a Year Zero-val (és ez így nagyon korrekt, mert én a Slip-et és a Ghosts-ot nem nagyon tartanám számon az igazán gerinces NIN-diszkográfia részeként). Az elektronika sokkal inkább átvette az irányítást, de ezzel semmi gond nincsen, hisz a Pretty Hate Machine is ebből építkezett, csakhogy a Hesitation Marks letisztultabb, és ez a letisztult disszonancia köszön vissza a Disappointedben pl (szépen sorban átveszem a dolgokat, csak még én is eufóriában vagyok). Van azonban valami amit sosem felejtenék el Reznornak és szerintem a fél világ így van az Everything-gel. Félelmetesen idegen tőlem ez a zenei világ, ami a sima szóló részeknél van és kurva ijesztő volt eleve ezt hallani egy NIN albumon. A refrén jóvá teszi, de Trent légyszi, ilyet többet ne! A Satellite iszonyat dögös, a maga módján igazi NIN, és most érünk el a lemez azon részéhez, aminél a ködös poszt-indusztrív átveszi az irányítást. Minden porcikámban érzem a basszusait az I Would For Younak, az In Two alatt úgy érzem, mintha egy David Lynch által dirigált cyberpunk-scifi világba dobtak volna, és itt éri el a Hesitation Marks az abszolút katarzist!
Isteni. Sokkban vagyok és köszönöm az én drága Reznoromnak, hogy kellemes csalódást okozott nekem!

Kinemjózanodás

   Nagyban megy az élet, a Savaria Karnevál két napja kezdődött és azóta se ment ki belőlem szerintem az alkohol egy percre sem. Tegnap volt egy kibaszott jó este, az ember a legboldogabb ha ott van minden, amit a világon a legjobban szeret. Két emberke meg a bor. (:
   Ma kora reggel kikísértem barátomat a vasútra és zuhogó esőben sétáltunk végig, a 70-es évekbű' szökött pank' meg a kis másnapos hipsztercsaj kicsit más látvány, mint Owen Wilson és Léa Seydoux. Mondjuk Szombathely se egy Párizs, de ne is menjünk bele, lényeg, hogy imádok esőben sétálni. Imádok reggel a városban mászkálni, mint régebben említettem éjjel is. Befaltam egy konzervnyi bébirépát és körülbelül három óra pihenőidőm van. Aztán jöjjön a karneválunk második fele, Grimes-ezzetek velem! Tegnap egész éjjel ezt énekelgettem.

Magyarország szülinapja

   Amúgy imádom Budapestet. A maga white trash hangulatával el tud varázsolni, és szerencsére most holnapig foglalkozhatok is a Danny Boyle-beállításokat kívánó tömbházakkal. Kijött egy The blue is the warmest colour trailer, tele van minden a kékhajú szerelmemmel, valamint az Ain't them bodies saints kritikáinak is nagyon örülök. Addig is Coil.

Ki a jó barát?

   Akkora hülye voltam. Jelenleg egy nagyon közeli ember az öngyilkosság határán van és nagy részben az én hibám az egész. Tavaly ősszel ismertem meg, fiatalabb nálam másfél évvel. Egyszerre megvolt a közös hang, perverz poénokkal hülyéskedtünk, és valószínűleg alig pár hét elteltével már többet érzett irántam mint barátság, ez pedig rajtam is múlt sajnos és nagyon rosszul kezeltem a dolgokat. Romlott és romlott a helyzet, csúnyán bántam vele, de egy kislány voltam és bekerültem az éjszakába. Beleszerettem egy jó barátjába, ami egy nagyon csúnya történet, de már taglaltam is anno egy régebbi bejegyzésben, lényeg annyi, hogy nem vettem észre ezt az egészet. A szülei elváltak, az utóbbi fél évben pedig konkrétan senki sem volt mellette. Ő mellettem volt, mikor kurváztak miatta meg a nagyszerelmem miatt, és én erre nem tudtam ott lenni, mikor egyedül hagyta a családja.
   Pont itt érzem, hogy nem az a baj, amiket tettem vele, hanem amiket tehettem volna és szartam bele. Egoizmus. Baszott nagy egoizmus. Meg akarok felelni azoknak,  akik nekem fontosak, alárendelem magam istentelenül a szerelemnek és az egyik legjobb barátnőmnek (aki mellesleg egy fiúért lazán otthagyna), de akire meg számíthattam mindig, leszarom. Most változtatok ezen. Tudom, min megy át és kihúzom belőle. Jöjjön a pozitív energiafröccs, mert nem érzem jól magam!

   Regénybe illő a helyzetem, de ez nem egy regény, de legyen egy regény könyörgöm. Egyszer az lesz. Mert hiszek benne. Mert szarok az egész realitásra és bízok valamiben, életemben először. Ha nem jön össze, nem jön össze. De összejön. Biztatást, hallani akarom a sorok között, hogy igen, Lexi, így van, ezt most összehozod és megtalálod a helyed!
   Köszönöm a közreműködést.

Végre hideg

   Tegnap csúnya este, a tömérdek mennyiségű olcsóbor nem egy hálás alkoholféle. Amúgy Dreamers néztem múltkor, Louis Garrel generációja egyik legnagyobb színésze, mondjuk ezt a Ma Mére óta tudom. Aztán a Playing For Keeps-t szenvedtem végig, valamikor másnap meg Wimbledon. Nikolaj Coster-Waldau szereplése őszintén meglepett, pedig anno nagyon nézegettem a filmográfiáját. Tegnap apukámmal megnézettem a The Science Of Sleep-et. Őrület, mennyire hatással van rám még ez a Gondry-film, iszonyatosan lehangol Stéphane szituációja. Gael García Bernal benne van mondjuk aaaa.... top 8 színészeim között, belegondolva talán a top6ban is. Beleszerettem a játékába anno a La mala educaciónban, majd az Y tu mamá tambiénben. Megnyugtat a puszta színészi jelenléte. Nade, most kiütődés van.
I don't wanna be spaghetti.

Álmatlanság

   A The Devil's Double egy igazi meglepetésfilm, Ludivine Sagnier szörnyű pálmaiannásítását félretéve szinte hibátlan. Gyógyulgatok, holnaptól pedig újra megindul az élet, szerencsére. Még a nyáron beszerzem a hátamra a Fragile tetoválást, terhes csak nem vagyok, a sulitól kezdve pedig indul a hajtás. Két nyelvtanár, zongora továbbra is emelt szinten, suliban is gürizés. Elhatároztam, hogy egyszerre fogok többet szórakozni és tanulni is. Eddig semmit sem tanultam és néha szórakoztam. Minden lehetséges, egy pszichizé teszt szerint ENFP vagyok, egy bajnok. Szóval basszátok meg.

Nem jött össze a hipnotizálásom

   Danny Boyle munkásságát körülbelül kisiskolás korom óta imádom. A Trainspotting mai napig top 15 filmjeim közé tartozik, ahogy a 28 nappal későbbet és a Napfényt is nagyon szeretem. A Gettó milliomos óta azonban valamit megtörtnek érzek Boyle munkáiban. A 127 órának még volt lelke, talán James Franco átütő játéka és a zene miatt, de a Trance-ból már ez hiányzik.

   Egy biztos, nem semmi filmmel állunk szemben, de az erényeit leginkább a technikai oldalnak tenném be. A fényképezés és a zene valami brutálisan jó, a szkript és a rendezés is rendben van, James McAvoy babám Hevér Gáborral tökéletes, azonban az állandó pörgés, mind-fuck és a végén valami katarzis-féleség a stáblista lepergése után semmi nyomot nem hagyott bennem. Okos dolog volt a központi karaktert kifordítani a végére, de ezek után nekem senki sem maradt, akivel szimpatizálhatnék, bár lehet azzal van a gond, hogy alapból nem bírom túlzotta Rosario Dawsont, aki édes jó apám örömére teljes valójában megmutatja magát a film alatt többször is. Szóval... sajnos olyan ez az egész, hogy nem tudok róla sokat írni, bezzeg a 127 óráról három A4-es oldalt is ki tudtam volna tölteni. Jó film, hetes lenne egy tízes skálán, de most már a kólámat kívánom és levest akarok enni, szóval nagy hatást nem tud elérni. Anthony Dod Mantle előtt azonban szép nagy hajlongás, sokadszorra.

Behipszterülés

   Kikészít az állandó fájdalom meg rondaság, és már nagyon ki akarok mozdulni itthonról, de szerintem szerda előtt semmiképp nem teszem. Menni akarok, éjszakát, inni, haverokat és a kis társamat. Hát majd csak összejön. Addig is megelégszem a háromnapos pihenőmmel, amit telenyomok zenehallgatással. Pár hete letöltöttem Grimes Visions c. albumát, mivel nagyon jókat olvastam róla, belehallgattam és csalódott is voltam. Hát fogalmam sincs, hogy mit hallhattam, mivel ez az album zseniális és tökéletesen nekem való, ahogy azt első megérzésem is igazolja a hölggyel kapcsolatban.

Az erős ember nem sír, a bátor igen

   A legutóbbi kísérletem estjét még nem taglaltam, nem is terveztem, de mivel egy tanú rosszul érzi magát ezzel kapcsolatban, tisztáznom kell a dolgokat. Először is nem a barátaim hibája, én is ezt látnám bele a helyetekben, de ez mind csak rajtam múlik és az elcseszett természetemen, amin sosem tudok változtatni. Az az este, mikor ott ültünk a kádban és fogtad a kezem és csak beszélgettünk és sírtam, majd pedig lelocsoltalak vízzel és vihogtam, mint egy kislány - ez bizonyította nekem, a tekinteteid, hogy nekem ki a legjobb barátom. Alterába 1. nap, kiakadás, gondolj vissza. Illuminált állapotomban fogalmam sincs miket mondtam, de arra mindketten emlékszünk, hogy nagyon szépeket. Megígértem neked valamit tegnapelőtt a telefonban és ehhez tartani is fogom magam, kérdezd csak meg az uramat ezzel kapcsolatban és ne marcangold magad feleslegesen.
   A barátok.... gyerekkorom óta kevés van, vagy sosem volt, de most az a lényeg, hogy van. Nyelvtanból ötös vagyok, bármennyire is meglepő amúgy. Nekem sosem a család számított, sosem önmagam, sosem a szerelmi életem, a 'karrierem' - hanem a barátaim. Ő értük adnám oda az életem, csak tudjátok ez azért hatalmas paradoxon, mert az öngyilkosság a lehető legnagyobb önzőség a világon. Mindegy, én értem és ez a lényeg.

   Amúgy a tengerek nagy szerelmeim, az ilyen hideg, ködös, északi tengerek. Meg az erdők. Imádom az erdőket. Meg a havat. Meg a telet. Az őszt. Igen, ez a negyven fok kurvára nem az én időszakom. Álmodtam egy System Of A Down számmal és egy apokaliptikus lúpör-féle antikrisztus kisfiúval, no meg a tudatalattimban meggyógyultam odalent. Utóbbi jöhetne már ma.

Szarkedv

   Nagyon nehezen fogom csak fel, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Nem valami súlyos, de annál gonoszabb. Ronda és fáj. Vajon milyen érzés lehet, ha valaki egy igazán komoly nyavalyát kap el? Ez az egész dolog megterhelőbb lehet pszichésen, mint gondoltam, pedig nem vagyok valami rózsaszín felhők között élő ember. Iszonyúan fáj...
   Tudjátok, Tyler Durden segít nekem mindig, ha valami fáj. Fizikailag. Sokan azt csinálják, hogy máshol okoznak fájdalmat maguknak, hogy eltereljék a figyelmüket, de nekem pont az válik be, ha fókuszálok az érzésre. Tragikus, de minden porcikámat átjárja és sokkal könnyebb. Tegnapi éjszakám is igen hosszú volt, életem szerelme berúgott, fejemhez vágta, hogy megdugta egy közeli barátnőmet és hogy biztos csak a bátyja kell nekem. Utána szóltam, majd megállt és odaköpött az útra. Kell ennél nagyobb megaláztatás? Az ember mindenét odaadja, testét, lelkét, elveit, barátait, családját, minden eltaszít egy emberért, akitől viszont csak egy köpést kap. Persze, én ezt beteszem az alkoholnak, megértek mindent, elviselek mindent, elfogadok mindent, ha a szerelemről van szó, Tiffany vagyok a Silver Linings Playbookból, de azért néha nekem is sok. Néha nekem is kell, hogy felpofozzam, hogy zokogjak, hogy üssem, káromkodjak és üvöltsek. Tegnap minden megvolt, legalább elterelődik a figyelmem a betegségről. Szörnyetegnek érzem magam.
Wave...
An awesome wave...

Ismeritek a Feathers-t?

   Mariqueen Maandignek köszönhetem a Widowspeak-et a kedvenc bandáim közt, most pedig nyárra két olyan együttest ismertetett meg velem, akikbe egyszerűen beleszerettem. A Bear in Heaven pszichedelikus, cutie zenét csinál, a Feathers pedig baszott erős dark-pop. Mindketten tökéletesen lefestik ezt a nyaramat hangulatban, főleg utóbbitól a Night Seances című szám.
   Ma láttam egy tolókocsis nőt késő este a főtéren, aki a magassarkú cipőket és a koktélruhákat nézegette a kirakatban. Valami hihetetlenül szar érzés fogott el, tragikus kép volt, ránéztem és minden bizonnyal szánalmat érezhetett, amiből valószínűleg így mozgássérülten már a töke tele van. Ilyenkor érzem, mennyire szerencsésnek mondhatom magam. Teljen az idő és hulljon az a kibaszott konfetti-eső, jó?

TELET AKAROK! MOST!

Éjszakai Szombathely

   Tegnap volt egy nehéz éjszakám, randim volt egy kádnyi vízzel és egy újabb halálközeli élménnyel. Egész nap bennem volt a feszültség, egy barátnőm névnapi bulizása közben egy pillanatra nem tudtam rendesen elmosolyodni. Aztán újra minden tökéletes néhány fájó kiütésen kívül. Tudjátok nagymamámnak van egy lakása Szombathely belvárosában, és mivel ő az egész nyarat a kis nyaralójában tölti, ez a lakás ilyenkor potenciális alvóhely, mikor éjszakázok. Imádom az egész hangulatát a helynek, tele van antik cuccokkal, mikor pedig kimész az erkélyre, a város legcsodálatosabb külvárosi részének fényeit látod. Nem azért, mert gazdag környék, korántsem, de szerintem magasan a leghangulatosabb. Rálátni a gimimre, a folyóra, és állandóan van egy gyenge autóforgalom. Imádom a How To Destroy Angels-t.

Otthon

   Végre hazaértem drága Vas megyémbe, egyedül fogom tartani a frontot péntek estig a házunkban. Körülbelül két órája vagyok itthon és már kész atombomba támadás helyszínének néz ki, kicsit félek attól, hogy pénteken szükséges lehet egy gigantikus nagytakarítás részemről.
   Tudjátok van egy ilyen speckó teám. Összecseszem a sárga teát, a vaníliás teát és ilyen téliszart, míg forr a víz már teszek bele barnacukrot és mézet, a filterek mellett pedig csipetnyi szegfűszeg és fahéj is bekerül a teába. Szerecsendiót is szeretek bele rakni, de elfogyott, így kutattam picit a szegényben és ráleltem egy cuki üvegcsére, amiben mandula aroma van. Hát kísérleteztünk és igazából teljesen jó, ezt is felveszem a hozzávalók listájára. Imádom a teát.
   Háromnegyed kilenckor megyek be Szombathelyre, addig mit csinálhatnék? Üvölt a Crystal Castles, gyönyörködöm a kupiban és azon gondolkodom, hogy el kéne ugrani hajat mosni. Ez a nyár valami őrületes.

Egyedül a parton

    Drága szüleim alkoholizáltak a barátaikkal az éjjel, így én nem igazán tudtam aludni. Hajnalban jó nagy lecseszést vont maga után, ahogy elkezdtem sütögetni a reggelimet, így gyorsan betöröltem a sült virslit, bedobtam egy filtert egy bögre forróvízbe és hajnali ötkor elindultam lefelé a balatonrendesi strandra, apáék meg hadd aludjanak. Rövid farmer, 70-es évek végéről származó vintage felső (azért van egy picuri hipster beütésem) és felkötött haj, úgy nézhettem ki, mint valami ősalkoholista, ahogy ballagtam le a köves úton mezítláb.
    A strand felett van közvetlenül a tábor, ahol mindössze egy srácot láttam, aki telefonált idegesen a szállás előtt, egyébként sehol senki. Bementem a strandra és körülbelül 40 percig ott élvezkedtem a látványban, a langyos vízben és a fílingben. Nem fogott meg soha a tengerpart, magyar gyerek vagyok, a Balaton a szerelmem. Ahogy boglár felett tornyosulnak a felhők, az irritáló sirályok, a hatalmas szél, az épp' elcsituló vihar - minden tökéletes. Levettem hát minden ruhámat, meztelenül beleálltam a vízbe és kinyújtott karokkal átadtam magam az egésznek. Ez a pillanat csak az enyém és sosem veheti el tőlem senki, az ehhez hasonló momentumokért élek-halok. Visszaöltöztem, iszogattam a nyomorék teámat és tovább bámultam a tavat.
    Extázisomat természetesen megzavarták, a hivatalos fűlocsoló szakember kezdett velem haverkodni, micsoda korai vagyok, fürödtem-e, táborban vagyok-e vagy családdal... Ilyenkor jobb elslisszolni, de jó, hogy nem tíz perccel korábban jött, mert akkor kicsit kibaszottul kellemetlenül éreztem volna magam előtte ruhátlanul. Hát leléptem, szembejött velem a kenyeresautó és az újságos srác, remélem megmaradtam az emlékezetükben mint a bögrét szorongató, vékony, magas vöröshajú lány. Kissé kómás fejjel.

Núnmún

   Alább egy remek kis psychedelia-bandától linkeltem számot, szeretett Mariqueen Maandig Reznoron keresztül ismertem meg őket. Na most ilyen hangulatom van :)
   Az exed az összes lányismerősöd cuccát belájkolgatja, érezni az összes kiírásán, kommentjén a dolgokat - szomorú, hogy itt interneten vesszük észre a jeleket, legalábbis itt van lehetőségünk felfedezni őket. Kicsit bűntudatom van, mert tiszta voltam és korrekt, és pont ezért mivel gyors volt és tiszta, annál élesebb fájdalmat okozhattam. Csak tudjátok mindig azzal foglalkoztam, kinek mi hogy esik, és most már... Kezdek rezisztens lenni. Boldog vagyok, a legboldogabb, ezért nem szabad, hogy bűntudatom legyen.
   Itt ülök a nyaralónk teraszán, szól valami borzasztó horvát rádió, hallgatom a szüleimet és a barátainkat ahogy beszélgetnek az élet dolgairól. Mindig jobban kijöttem ezzel a negyvenes-társasággal, mint a saját korosztályommal, a gyerekekkel is ezerszer könnyebben megtalálom a közös hangot. Egy bor mellett ülni és hallgatni az élettapasztalataikat mindennél többet ér, de kívülről én is csak egy tizenhat éves vagyok, akinek kicsit nagy a szája és rohadt elvont. Nem baj, az ember legalább így képes meglepetéseket okozni.

Tudok két teljes mondatot Valyriaiul.

   Leírni nem fogom, maximum fonetikusan tudnám, de hülyét nem csinálok magamból, így is elég dilettáns vagyok alapból. Nagy Trónok harca fan vagyok, ami manapság nem nagy kiváltság és őszintén nagyon szívesen kiszeretnék belőle, ahogy azt szoktam, amint valami divatcikké válik, de túlságosan is magával ragad a világ, ami szerintem olyan epikus magasságokba fog emelkedni, mint a LOTR vagy az én kis csillagocskáim. Végigmentem Daenerys-t idéze folyamatosan Balatonfüreden, várva, hogy valaki visszakérdez, mint a Makulátlanok tulaja a sorozatban, de nem. Sajnos meg kell maradnom nerdnek egyedül. Emilia Clarke amúgy a három crushom egyike. A telefonom sosem kapott két hétnél tovább állandó háttérképet, azonban az alábbi Emilia kép közel három hónapig virított a blackberrymen. Most azonban ő is leváltódott, a harmadik crush átvette a helyét, akit már kitalálhattatok. Léa Seydoux a nagy szerelmem hónapok óta, Emilia Clarke fél éve, Rooney Mara pedig másfél éve. Ez a szörnyű biszexualitásom azért...

Záldrízesz buzdárikszosz dáor. Nem, nem bírtam ki. 

Ezért imádom Tamar Levine munkáit.

What is love? Baby don't hurt me...

   Azt hiszem elmondhatom, hogy kezdem igazán kiismerni a szerelmet. Babakorom óta emberek között mozgok, hamar kiismerem őket, remek empátiával rendelkezem (szerencsére nem Will Graham-szinten). Mégis ez a kibaszott fogalom (szerelem) az, ami el tudott néha vakítani és nem vettem észre a valódi helyzetet. Tudom, ismét egy jó nagy klisé, de így van. Az egész egy nagy butaság, az emberek lassan nem tudnak különbséget tenni a rajongás, a szerelem, a párkapcsolat, az önfeláldozás, a szeretet és a gyűlölet fogalmak között. Persze, ezek közt több is összemosódik, rajongás a szerelemmel, párkapcsolat a mártírkodással és a szeretettel, de a szerelem önmagában több ezeknél. Vagy kevesebb. Faszom tudja.
   Igazából semmit sem tudok, ez nagy problémám évek óta. Kiskoromban mindig azt hajtogattam, hiszem, hogy hivatott vagyok valamire, tudom, hogy ez butaság és gyermetegség, de érzem, hogy sosem fogom elhinni azt, amit tudok. Végül is ez most is majdnem így van, csak már szarok a gyermetegségre és ki merem mondani a dolgokat. Egy évet végighúztam kezdeti rajongásból majd szeretetből és tiszteletből egy kapcsolatban, mikor szerelmes lettem, természetesen a rossz személlyel történt meg a dolog, akinek feleannyit sem számítottam, mint azt hittem akkor, de ez kellett. Kellett ahhoz, hogy felfogjam, még mindig fasz az összes ember, ahogy azt gondoltam kezdettől fogva. A kapcsolatomat nem szakítottam meg, mert tudtam, hogy csak egy gondolat az, ami nekem kell és amíg nem biztosítják, addig nem teszek érte semmit. Mondhatnám azt, hogy későtavasz óta vártam, hogy történjen valami, de az igazság az, hogy születésem óta arra várok, hogy történjen velem valami, ami megingat. Állandó mániás depresszióm okozta kilengéseken kívül persze.

   Azt hiszem tudjátok, mi következik most. Megtaláltam azt, amire vágyom évek óta. Sokáig Terrence Malick nyelvén értettem csak a szerelem definícióját, ami pár jelentre vonatkozik Az új világban. Aztán úgy gondoltam a nagy sérülés után, hogy a The Killing Moon az Echo & The Bunnymentől az, ami tökéletesen lefesti az érzést. Mindkét korábbi gondolatom mellett kitartok még most is, de azt hiszem a szerelemhez igazából semmi sem fogható, mindenféle sablon és nyáladzás nélkül, bármennyire is úgy hangzik. Pusztán érzem, hogy ez más. Két óra után éreztem már, hogy ez más lesz és minden eldobtam érte, ami addig voltam, hatalmas kockázatot vállalva. Olyan közel engedtem valakit, hogy egyetlen szóval egyetlen nézéssel ismét az öngyilkosság felé terelhetne engem, de tudom, hogy nem fog. Ez az egész kifordítja a világomat, talán ez a boldogság, ez az, amit a síliftnél éreztem anno sítáborban, mikor meghallottam, hogy az azt üzemeltető gép hangja egy színtiszta konszonáns harmóniát ad ki a maga deviáns módján. Mindig csak keveregtem, csapongtam, lebegtem az éterben kialvatlanul és összezavarodottan, de most minden valós. Még ha kialvatlanul vergődök szokásom szerint, akkor is valósnak érzem a helyzetet. Vagy a Mátrix alkotói végeztek karbantartást ezzel új löketet adva a gépezetnek, vagy szerelmes vagyok. Mindenki döntse el maga.

Everyone needs a motherfucker.

Ebben a negyven fokban még annak is öngyilkos gondolata támad, aki nem olyan kis selfdestructör, mint én. Addig is Coca-Cola, zárt ajtók és a második kedvenc bandám üvöltetése.

Klisé

   Ha egy rohadt eredeti emberke kezd bele blogolásba, hogy megmutassa, mennyire elüt a többitől, az már egy eléggé lejárt dolog, de baszok rá, mert nagyon kedvem van újra blogolni. Régebben ugyanezzel az adminnal volt egy blogom, egészen olvasottnak számított a neurotikus filmgeek-lányka szárnybontogatása, azonban körülbelül másfél évre leálltam. Most, hogy teljes fordulatot vett az életem, úgy érzem újra lesz kedvem érdektelen dolgokat írkálni a nemlétező olvasóimnak. Ha szeretnél megismerni, ha nem, itt minden valószínűséggel megfogsz. 

   Szeretett országunk nyugati sarkán élek, egy elég elismert gimnáziumba járok, ahonnan remélhetőleg eljutok az ELTE-re. Már ovisan is filmgeek voltam, A függetlenség napja, a Csillagok háborúja franchise és az Alfa holdbázis sorozat meghatározták a felfogásom és rajongásom a sci-fi iránt, ami mai napig hárdul tart. A filmművészet hatalmas szerelmem, anno kisiskolásként habzsoltam az Almodóvar  filmeket, nagy színésznő akartam lenni. Később rájöttem, hogy ilyen kis ufófejjel, makacssággal és ilyen ambíciókkal inkább a kamera mögé kéne állnom. Hát majd meglátjuk. 

   Mondhatni, hogy az életem a kultúra. Zenélek hat éves korom óta, imádom a színjátszást, a festészetet, az irodalmat, de a tipikus geek énem szerencsére ellensúlyozza ezeket és így nem leszek egy Farrow-korszakbeli vudielenfilm főhősnője. Nem valami érdekes, tudom, de nem baj. Volt egy érdekes korszakom, mikor feketére festettem a hajam, na azt nem akarom vissza. Majd egy évig egy érdekes párkapcsolatban éltem, a mániás depresszióm nagyon kiéleződött és a saját elveimben fulladoztam. És szerencsére ezen a nyáron jött a fordulópont, minden más lett, aminek az előharangozója a La belle personne megtekintése volt. Honoré egyik legjobb filmjének tartom és visszaadta nekem azt a részt a lelkemből, amit elvesztettem a csúnya évem alatt. A hajam vörös lett, aszondja a nép, hogy Emma Stone-ra hasonlítok, szóval eléggé passzol ez a páros. Paramétereim 180 cm, 56 kg, 75B/C, 93-64-92. Elég konkávra sikeredtem amúgy testileg meg pszichikailag is. Személyiségemet egy Dosztojevszkij hősnővel tudnám jellemezni, tökéletesen olyan vagyok, mint Nastassya Filippovna. Nem szeret sok ember, pont emiatt, de egyáltalán nem baj, mivel én sem szeretem őket. Frászt kapok a társadalomtól, az általa kiadott zajoktól és Johnny Cashtől. Ööö... majd még úgyis lesz indokolatlan hülyeség, amit kedvem lesz leírni.

Addig is live long and prosper!