Egy felnőtt Trent Reznor - Hesitation Marks

   2009 óta erre várok, de nem csak olyan szinten, hogy jöjjön már az új Nine Inch Nails album, hanem hogy Trent Reznor találja meg újra önmagát és térjen vissza olyan magabiztossággal, mint amilyen utoljára a Fragile idején volt. Félreértés ne essék - a The Fragile mai napig az együttes legnagyobb alkotása, és az is fog maradni, a Hesitation Marks ringbe sem merne szállni vele. Pusztán végre van valami új hangzás, valami iszonyatosan erős egység, amiben ott van Reznor és mégis másképp, mint ahogy eddig ismertük. Nagyon meg fogja osztani a közönséget, ebben biztos vagyok, de én azt hiszem megértettem az egész album koncepcióját és nem leszek vele egyedül. Mindig könnyen rezonáltam magam Reznor zenéire, legyen szó akármilyen munkájáról, én a The Fragile-ban és a The Downward Spiralban találtam meg a menedéket a világ elől kiskamaszként és a rajongásom, monumentális tiszteletem azóta is tart.

   Szóval a Hesitation Marks kiszivárgott, és amint erőt vettem magamon legyőzve lustaságomat, ideültem és leszedtem azonnal. Őszintén meglepett, sok mindenre számítottam és tudtam, hogy pont olyan hangzást fogok kapni, ami meg sem fordult a fejemben. A Copy Of A tiszta energia, a Came Back Haunted pedig szövegében és zeneileg is régóta az egyik legjobb NIN-nóta, csak sok-sok hallgatást igényel. Aztán ott a Find My Way - mintha az egész album egyébként egy nagy Reznor memoár lenne, ez a szám pedig az egyik legértékesebb. Az All Time Low olyan, mintha a Pretty Hate Machine-t összekevertük volna a Year Zero-val (és ez így nagyon korrekt, mert én a Slip-et és a Ghosts-ot nem nagyon tartanám számon az igazán gerinces NIN-diszkográfia részeként). Az elektronika sokkal inkább átvette az irányítást, de ezzel semmi gond nincsen, hisz a Pretty Hate Machine is ebből építkezett, csakhogy a Hesitation Marks letisztultabb, és ez a letisztult disszonancia köszön vissza a Disappointedben pl (szépen sorban átveszem a dolgokat, csak még én is eufóriában vagyok). Van azonban valami amit sosem felejtenék el Reznornak és szerintem a fél világ így van az Everything-gel. Félelmetesen idegen tőlem ez a zenei világ, ami a sima szóló részeknél van és kurva ijesztő volt eleve ezt hallani egy NIN albumon. A refrén jóvá teszi, de Trent légyszi, ilyet többet ne! A Satellite iszonyat dögös, a maga módján igazi NIN, és most érünk el a lemez azon részéhez, aminél a ködös poszt-indusztrív átveszi az irányítást. Minden porcikámban érzem a basszusait az I Would For Younak, az In Two alatt úgy érzem, mintha egy David Lynch által dirigált cyberpunk-scifi világba dobtak volna, és itt éri el a Hesitation Marks az abszolút katarzist!
Isteni. Sokkban vagyok és köszönöm az én drága Reznoromnak, hogy kellemes csalódást okozott nekem!