Nem jött össze a hipnotizálásom

   Danny Boyle munkásságát körülbelül kisiskolás korom óta imádom. A Trainspotting mai napig top 15 filmjeim közé tartozik, ahogy a 28 nappal későbbet és a Napfényt is nagyon szeretem. A Gettó milliomos óta azonban valamit megtörtnek érzek Boyle munkáiban. A 127 órának még volt lelke, talán James Franco átütő játéka és a zene miatt, de a Trance-ból már ez hiányzik.

   Egy biztos, nem semmi filmmel állunk szemben, de az erényeit leginkább a technikai oldalnak tenném be. A fényképezés és a zene valami brutálisan jó, a szkript és a rendezés is rendben van, James McAvoy babám Hevér Gáborral tökéletes, azonban az állandó pörgés, mind-fuck és a végén valami katarzis-féleség a stáblista lepergése után semmi nyomot nem hagyott bennem. Okos dolog volt a központi karaktert kifordítani a végére, de ezek után nekem senki sem maradt, akivel szimpatizálhatnék, bár lehet azzal van a gond, hogy alapból nem bírom túlzotta Rosario Dawsont, aki édes jó apám örömére teljes valójában megmutatja magát a film alatt többször is. Szóval... sajnos olyan ez az egész, hogy nem tudok róla sokat írni, bezzeg a 127 óráról három A4-es oldalt is ki tudtam volna tölteni. Jó film, hetes lenne egy tízes skálán, de most már a kólámat kívánom és levest akarok enni, szóval nagy hatást nem tud elérni. Anthony Dod Mantle előtt azonban szép nagy hajlongás, sokadszorra.

Behipszterülés

   Kikészít az állandó fájdalom meg rondaság, és már nagyon ki akarok mozdulni itthonról, de szerintem szerda előtt semmiképp nem teszem. Menni akarok, éjszakát, inni, haverokat és a kis társamat. Hát majd csak összejön. Addig is megelégszem a háromnapos pihenőmmel, amit telenyomok zenehallgatással. Pár hete letöltöttem Grimes Visions c. albumát, mivel nagyon jókat olvastam róla, belehallgattam és csalódott is voltam. Hát fogalmam sincs, hogy mit hallhattam, mivel ez az album zseniális és tökéletesen nekem való, ahogy azt első megérzésem is igazolja a hölggyel kapcsolatban.

Az erős ember nem sír, a bátor igen

   A legutóbbi kísérletem estjét még nem taglaltam, nem is terveztem, de mivel egy tanú rosszul érzi magát ezzel kapcsolatban, tisztáznom kell a dolgokat. Először is nem a barátaim hibája, én is ezt látnám bele a helyetekben, de ez mind csak rajtam múlik és az elcseszett természetemen, amin sosem tudok változtatni. Az az este, mikor ott ültünk a kádban és fogtad a kezem és csak beszélgettünk és sírtam, majd pedig lelocsoltalak vízzel és vihogtam, mint egy kislány - ez bizonyította nekem, a tekinteteid, hogy nekem ki a legjobb barátom. Alterába 1. nap, kiakadás, gondolj vissza. Illuminált állapotomban fogalmam sincs miket mondtam, de arra mindketten emlékszünk, hogy nagyon szépeket. Megígértem neked valamit tegnapelőtt a telefonban és ehhez tartani is fogom magam, kérdezd csak meg az uramat ezzel kapcsolatban és ne marcangold magad feleslegesen.
   A barátok.... gyerekkorom óta kevés van, vagy sosem volt, de most az a lényeg, hogy van. Nyelvtanból ötös vagyok, bármennyire is meglepő amúgy. Nekem sosem a család számított, sosem önmagam, sosem a szerelmi életem, a 'karrierem' - hanem a barátaim. Ő értük adnám oda az életem, csak tudjátok ez azért hatalmas paradoxon, mert az öngyilkosság a lehető legnagyobb önzőség a világon. Mindegy, én értem és ez a lényeg.

   Amúgy a tengerek nagy szerelmeim, az ilyen hideg, ködös, északi tengerek. Meg az erdők. Imádom az erdőket. Meg a havat. Meg a telet. Az őszt. Igen, ez a negyven fok kurvára nem az én időszakom. Álmodtam egy System Of A Down számmal és egy apokaliptikus lúpör-féle antikrisztus kisfiúval, no meg a tudatalattimban meggyógyultam odalent. Utóbbi jöhetne már ma.

Szarkedv

   Nagyon nehezen fogom csak fel, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Nem valami súlyos, de annál gonoszabb. Ronda és fáj. Vajon milyen érzés lehet, ha valaki egy igazán komoly nyavalyát kap el? Ez az egész dolog megterhelőbb lehet pszichésen, mint gondoltam, pedig nem vagyok valami rózsaszín felhők között élő ember. Iszonyúan fáj...
   Tudjátok, Tyler Durden segít nekem mindig, ha valami fáj. Fizikailag. Sokan azt csinálják, hogy máshol okoznak fájdalmat maguknak, hogy eltereljék a figyelmüket, de nekem pont az válik be, ha fókuszálok az érzésre. Tragikus, de minden porcikámat átjárja és sokkal könnyebb. Tegnapi éjszakám is igen hosszú volt, életem szerelme berúgott, fejemhez vágta, hogy megdugta egy közeli barátnőmet és hogy biztos csak a bátyja kell nekem. Utána szóltam, majd megállt és odaköpött az útra. Kell ennél nagyobb megaláztatás? Az ember mindenét odaadja, testét, lelkét, elveit, barátait, családját, minden eltaszít egy emberért, akitől viszont csak egy köpést kap. Persze, én ezt beteszem az alkoholnak, megértek mindent, elviselek mindent, elfogadok mindent, ha a szerelemről van szó, Tiffany vagyok a Silver Linings Playbookból, de azért néha nekem is sok. Néha nekem is kell, hogy felpofozzam, hogy zokogjak, hogy üssem, káromkodjak és üvöltsek. Tegnap minden megvolt, legalább elterelődik a figyelmem a betegségről. Szörnyetegnek érzem magam.
Wave...
An awesome wave...

Ismeritek a Feathers-t?

   Mariqueen Maandignek köszönhetem a Widowspeak-et a kedvenc bandáim közt, most pedig nyárra két olyan együttest ismertetett meg velem, akikbe egyszerűen beleszerettem. A Bear in Heaven pszichedelikus, cutie zenét csinál, a Feathers pedig baszott erős dark-pop. Mindketten tökéletesen lefestik ezt a nyaramat hangulatban, főleg utóbbitól a Night Seances című szám.
   Ma láttam egy tolókocsis nőt késő este a főtéren, aki a magassarkú cipőket és a koktélruhákat nézegette a kirakatban. Valami hihetetlenül szar érzés fogott el, tragikus kép volt, ránéztem és minden bizonnyal szánalmat érezhetett, amiből valószínűleg így mozgássérülten már a töke tele van. Ilyenkor érzem, mennyire szerencsésnek mondhatom magam. Teljen az idő és hulljon az a kibaszott konfetti-eső, jó?

TELET AKAROK! MOST!

Éjszakai Szombathely

   Tegnap volt egy nehéz éjszakám, randim volt egy kádnyi vízzel és egy újabb halálközeli élménnyel. Egész nap bennem volt a feszültség, egy barátnőm névnapi bulizása közben egy pillanatra nem tudtam rendesen elmosolyodni. Aztán újra minden tökéletes néhány fájó kiütésen kívül. Tudjátok nagymamámnak van egy lakása Szombathely belvárosában, és mivel ő az egész nyarat a kis nyaralójában tölti, ez a lakás ilyenkor potenciális alvóhely, mikor éjszakázok. Imádom az egész hangulatát a helynek, tele van antik cuccokkal, mikor pedig kimész az erkélyre, a város legcsodálatosabb külvárosi részének fényeit látod. Nem azért, mert gazdag környék, korántsem, de szerintem magasan a leghangulatosabb. Rálátni a gimimre, a folyóra, és állandóan van egy gyenge autóforgalom. Imádom a How To Destroy Angels-t.

Otthon

   Végre hazaértem drága Vas megyémbe, egyedül fogom tartani a frontot péntek estig a házunkban. Körülbelül két órája vagyok itthon és már kész atombomba támadás helyszínének néz ki, kicsit félek attól, hogy pénteken szükséges lehet egy gigantikus nagytakarítás részemről.
   Tudjátok van egy ilyen speckó teám. Összecseszem a sárga teát, a vaníliás teát és ilyen téliszart, míg forr a víz már teszek bele barnacukrot és mézet, a filterek mellett pedig csipetnyi szegfűszeg és fahéj is bekerül a teába. Szerecsendiót is szeretek bele rakni, de elfogyott, így kutattam picit a szegényben és ráleltem egy cuki üvegcsére, amiben mandula aroma van. Hát kísérleteztünk és igazából teljesen jó, ezt is felveszem a hozzávalók listájára. Imádom a teát.
   Háromnegyed kilenckor megyek be Szombathelyre, addig mit csinálhatnék? Üvölt a Crystal Castles, gyönyörködöm a kupiban és azon gondolkodom, hogy el kéne ugrani hajat mosni. Ez a nyár valami őrületes.